>>  B U D D H I Z M U S <<

Bevezetés

A buddhizmust általában a történelmi buddhaként ismert Gótama Sziddhártától (Gautama Siddhartha) eredeztetik, aki i. e. 563–483 között élt, a harcosok kasztjába tartozó uralkodó család fiaként. Maga a buddha szó jelentése: felébredett, megvilágosodott, olyan lény, aki megszabadult az anyagi világ kötöttségeitől, és megvalósította a tökéletes, zavarodottságtól és szennyeződésektől mentes tudatosság állapotát.
Sziddhárta csodás körülmények között született Indiában, és egy uralkodó család fiatal hercegeként nevelkedett. Azonban megrázó élményt jelentett számára huszonkilenc éves kora körül az a felismerés, hogy a betegség, az öregség és a halál (vagyis a szenvedés) minden érző lény osztályrésze.
E felismerést követően elhagyta a családját, lemondott a gazdagságról, és a megvilágosodás keresése érdekében remetének állt. 35 évesen, egy éjszakai elmélkedése alatt döbbent rá arra, hogy a szenvedés (azaz a lét alapvetően nem kielégítő volta) a tudatlanságból (nem az intellektuális szegénység, hanem a szellemi vakság értelmében) fakad, a szenvedés oka a mohó vágy (vagy létszomj), mely a tudatlanságból fakad; a szenvedéstől való megszabadulás, ha megszűntetjük az okát; ennek módszere pedig a Nemes Nyolcrétű Ösvény. Az, aki legyőzte a tudatlanságot, képes megszabadulni a létszomjtól, így eléri a Nirvánát (a nirvána jelentése ellobbanás, a szenvedés gyökérokai lobbannak el). Hátralévő életét tanítással töltötte.
A Buddha nem isten, nem is egy isten földi megtestesülése, hanem ember, aki ki van téve a betegségeknek, megöregedésnek, s akinek az élete szintén halállal végződik. De megkülönbözteti a többi embertől, hogy minden szenvedélyt és elvakultságot legyőzött, azaz megvilágosodott, megvalósította a Nirvánát. A szent iratok szerint Gótama Sziddhártát több buddha előzte meg és fogja még követni. Buddha tehát ember, aki legyőzött önmagában minden szenvedélyt, szellemi tökéletessége következtében hatalmas erők bontakozhattak ki benne, és erre a tudásra saját erejéből tett szert, nem más tanítómesterek, isteni kinyilatkozás, vagy szent iratok tanulmányozásának a segítségével. Buddha tanítása szerint ez az út azonban a buddhává válásig "mások véleménye, és saját elmélkedésünk révén" világosodik meg. Bár az útmutatásra szükség van, a szintézis hangsúlyos szerepet kap tanításaiban.

A tan - filozófia és vallás

Buddha nem fektette írásba tanait, így azok megismerése közvetítők útján terjedt. A legrégebbi iskolák szanszkrit nyelven írott kánonjai sem tekinthetők a Magasztos beszédei közvetlen lejegyzésének, hiszen ezen szövegek Asóka (i. e. 272-232) korában keletkeztek, tehát bő két évszázaddal Buddha halála után. Ennek ellenére meglehetősen konkrétan támaszkodhatunk e szövegek tartalmi egységére, a visszatérő formulákra, így például a "Négy nemes igazság", a "Függő keletkezés", az "Állandó Én nemléte", a "Nemes nyolcrétű ösvény", és a "Nirvánáról mint a létformákban való vándorlás végső céljáról" szóló tantételek.
Buddha abból a felismerésből indult ki tanításai során, hogy a világi jelenségek, amelyek körbevesznek bennünket, átmenetiek. A keletkezés és pusztulás örök körforgásában változó jelenségek mélyebb okait kutatva megállapította, hogy az ember és világa független akotórészek összessége, a testi dolgok, érzések, észlelések, elképzelések, ösztönök és tudatos cselekedetek kombinációi, amelyek szintén ki vannak téve a változás örökös körforgásának.
Az átmeneti kapcsolatok új, minőségileg egyedi jelenségeket alkotnak, majd ezek felbomlása után a szintén változásnak kitett alkotórészek másfajta kapcsolatokra lépnek. A materializmussal ellentétben tehát azt állítja, hogy nincs egy végső, megbonthatatlan anyagi atomszerűség, amely szervezettségével létrehozza a testeket, és gondolkodó szerveket, hanem ezek a független alkotórészek maguk is állandóan változnak. Egyúttal tagadja a halhatatlan lelkek, vagy szellem-monádok létezését, amelyek a test elpusztulása után tovább élnek. Nem ismeri el az örök ős szubsztancia létét sem, amelyből minden szellemi és anyagi keletkezett. (lásd. upanisadok Minden-Egy tana).
Az egyszerű elemek, amelyek az egyén külső és belső világát meghatározzák, folyamatos mozgásban vannak, azonban nem összefüggés nélkül, egymástól függetlenül lépnek fel, és nem ok nélkül enyésznek el, hanem szigorú törvényszerűségek alapján. Buddha tanítása szerint ezek az alapelemek a világtörvény (dharma) végtelen sokaságú megnyilvánulásai, amelyek jelen vannak az univerzumkarma következmény-okság elvén alapuló erkölcsi világrend kialakításában. Ezeknek az egyszerű elemeknek szintén "dharma" a nevük. Már nem tevődnek össze másokból, véglegesen különálló egységek. A föld, víz levegő, tűz ilyen dharmák, de a különböző képességek, mint látás, hallás, érzékelés, az öntudat, a nem tudás, a gyűlölet, a vágy, az óvatosság, a dicsőség, a szépség, a gazdagság, az igazság, a hamisság, a nemi hovatartozás, az alvás, az éhség, a betegség, a születés, a keletkezés, öregedés, halál és sok-sok más is.
Az élőlények és konkrét tárgyak konkrét dolgai kivételével a régi szövegek mindent dharmának neveznek, amiből hatás indulhat ki. A karma maga a cselekvési kényszer. A dharma hindu "világtörvény" szerinti felfogása itt egy szűkebb értelmezést kapott, amelyet a buddhizmusban alapvető, vagy végső lételemeknek is fordíthatunk.
Buddha tanításának lényege, hogy az élet egész folyamata koordinált elemek együttműködése, és ezek az elemek bizonyos fajta dologi léttel rendelkeznek, a fizikából ismert "erők" analógiájához hasonlóan.
Ami számunkra egységes személyiségnek látszik, az Buddha szerint különböző dharmák összessége, szuperpozíciója, amelyek látszólag egységes egésszé fonódnak össze. A dharmák együttműködése olyan harmonikus, elmúlásuk és keletkezésük olyan gyorsan történik, hogy képtelenek vagyunk ennek tudatára ébredni. A tapasztalat világában a dharmák állandó mozgásban vannak, más dharmáktól függően keletkeznek, majd megsemmisülnek, hogy újaknak adják át a helyet. Létrejöttük előfeltétele más dharmák sokaságának létezése, mint ahogy a növény létrejötte a legkülönfélébb környezeti hatások függvénye (mag, talaj, levegő, napsütés, stb.). Ha egy dharma hatóereje kimerül, az őt létrehozó okok ugyanolyan másik dharmát teremtenek, és ez lép a kiesett helyébe.
Az ember tehát, egy folyamatosan változó dharmák alkotta folyamat, amely a halállal sem szakad meg, mivel azok a dharmák, amelyek együttesen alkotják az egyént (természeti, fizikai, erkölcsi dharmák) a halál után sem szűnnek meg, hanem működnek tovább, létrehozva az alapfeltételeket egy új individuum megjelenéséhez. Ez az új individuum örökli az elpusztult test valamennyi jó és rossz tettének következményeit.
A brahmanizmussal, hinduizmussal ellentétben, amelyek szerint a halott testéből egy önálló szellemi- monád szakad ki, és hatol be az új anyatestbe, és mintegy birtokba veszi a létéhez szükséges fizikai környezetet, addig Buddha egy olyan újramegtestesülést tanít, amelyben egy szüntelenül változó és mozgásban levő öntudatáramlás hozza létre, a véget ért létezésben felgyülemlett erők hatása révén, az új individuumot.
Ennek megfelelően a lélekvándorlás kifejezés csak akkor alkalmazható a buddhizmusra, ha "lelken" valami teljesen mást értünk, mint a bráhmanák, vagy mint a legtöbb ókori, keresztény, vagy iszlám filozófus. A halott, és az, aki a tőle öröklött karmikus erők révén újjászületik, két különböző lény, de mégsem az, mivel az új szükségszerűen következik a régiből, mint őrségváltáskor az őrtüzek is folyamatosságukban követik egymást.
A két lét közötti összekötőkapocs az akaratmegnyilvánulások és hajlamok összessége, amelytől az új létezés elemeinek (dharmák) összefonódása függ, mindenekelőtt a vágy az élet akarására (trisná). Az élet szenvedés, mivel múlandó, és még a legboldogabb egyén is ki van téve a betegségeknek, öregségnek, halálnak. Ez a szenvedés csak akkor szűnhet meg, ha a trisná és a szenvedélyek, amelyek az újramegtestesülést előidézik megszűnnek. Ez azonban csak fokozatosan, sok újjászületés után lehetséges.
Buddha úgy ítéli meg, hogy a szenvedés nélküli létezéshez fokozatos előrehaladással közelíthetünk, amikor is kezdetben a világi lét erkölcsi negatívumai szűnnek meg, majd később, szellemi meditációk és aszkézis segítségével a szenvedélyek lassanként kiküszöbölődnek.
A sokszoros újjászületés során, egyre inkább közelítünk a szenvedélyektől mentes élethez, míg csaknem végtelen újjászületés és megszámlálhatatlanul sok létformák megélése után elérjük a tökéletesen szenvedély- és szenvedésmentes létezést, és világi vándorlásunk véget ér. Megszűnik a karmánk által előírt és kikényszerített újjászületési folyamatsor, eljutunk a nirvána örök nyugalmába. Ez maga is dharma, a világtörvény realitása, de ez abban különbözik minden más dharmától, hogy ezt nem a hajlamok (szanszkára) idézik elő, tehát nem is enyészhet el.
Ez a realitás a bölcs számára a boldogító egyetlen állapot, ami akkor is fennmarad, ha az összes múlandó dharma elenyészik.
A buddhista hitvallást számos felirat a következőképpen foglalja össze:
„Az okozati feltételektől függő dharmák (lételemek) okait a Tökéletes feltárta, és azt is, hogyan lehetséges ezeknek a dharmáknak a megszűntetése. Ebből áll a nagy aszkéta tana.”
Amennyiben Buddha a megváltás tanának lényegét a dharmákra vonatkozó elméletben látja, akkor a buddhizmus koherens filozófiai rendszerként értelmezhető. A létezés folyamatait racionalitással vizsgálja, és megpróbálja feltárni a folyamatok közötti oksági kapcsolatokat. Eltekint az olyan örök szubsztanciák feltételezésétől, mint isten, lélek, anyag, ezzel együtt metafizikus szemléletű rendszer, karmikus következményekről és megváltásról beszél, elismeri a múlandó túlvilági lények létezését a mennyekben és az alvilágban. A szent dolgok iránti elkötelezettsége, erőteljes etikai tartalma, szervezeti felépítése miatt a buddhizmust azonban vallási rendszerként tárgyalhatjuk.
A szenvedésekkel teli világ hangsúlyozása, a folyamatos képződés - pusztulás képei miatt a felületes szemlélő számára a buddhizmus pesszimista színezetűnek tűnhet, azonban a hit, hogy ezeken a szenvedéseken a saját akaratunkból úrrá lehetünk, hogy a szanszárát működésben tartó ok-okozati láncolat felhasználásával ujjászületési lehetőségeinket megszűntessük, hogy a jó felülkerekedik a rosszon, és létezik az örök boldogság, a buddhizmust optimizmus hatja át.
A bizalom az erkölcs hatalmában, a remény a megváltás bekövetkezésében Buddha és követőinek derűs erőt adnak a mindennapok szenvedéseinek leküzdésében. Buddha szobrai mindenütt diadalmas örömöt sugároznak, tanítványának is arra kell törekednie,hogy minden rossz kedélyállapotot leküzdjön, szellemi tisztaságra, emelkedett lelki nyugalomra tegyen szert. Buddha elveti az önsanyargatást, a brahmanista lemondást és szigorú aszkézist, helyette a tiszta, hideg, és józan szellemi magatartást helyezi előtérbe.

A buddhizmus főbb iskolái

A buddhizmus tanrendszere egy hasonlattal élve egy nagy házra hasonlít, amelyre a lakók folyamatosan újabb emeletráépítéseket húznak fel, és amíg a fenn lakók szükségesnek és jogosnak ismerik el az alsó emeletek létezését, addig az alsó emeletek lakói idegenkedve, elutasítóan viselkednek az emeletráépítési törekvésekkel szemben.
A két fő áramlat a théraváda (ősi tanítás) és a mahájána (nagy szekér, vagy nagy jármű) néven ismert. (A theravada buddhizmust a mahajána hívei nevezik hinájána (kis szekér, vagy kis jármű) buddhizmusnak is, de ezt a theravada hívei természetesen nem szeretik.)
Mindketten elismerik az ősi iratok tanításait, azonban mahájána, a hagyományos buddhista tanokat átértelmező gondolatvilágát új iratok felfedezésével próbálta igazolni, amit a „kis szekér” képviselői kétségbe vontak. Az indiai „szellem” toleranciájának és türelmének köszönhetően, a két fő tábor között sem alakult ki európai értelemben vett vallási ellentét, sőt, máig előfordul, hogy a két buddhista áramlat hívői egyazon kolostorban élnek együtt a legnagyobb egyetértésben.
Mindkét irányzat szerint a jelenségek nem rendelkeznek önvalóval, egy egységes megfogható és azonosítható lényeggel, a világ valamennyi jelenségét átmenetinek tartják. Mindkét iskola elismeri, hogy a Parinirvána (teljes kialvás) után nem lehet a semmit állítani a Buddháról.
Gótama tanait később tanítványai foglalták írásba. A legrégibb irat a páli nyelvű Tipitaka - szanszkrit:Tripitaka (három kosár), amely az alaptanításokat írja le. Ezek kiindulópontja az a felismerés, hogy az egész élet szenvedés, melynek oka az élethez való ragaszkodás. Akinek sikerül lemondania a vágyakról, az kiszabadul az újabb szenvedéseket hozó újjászületésekből, és eljut a Nirvánába, ami nem a teljes megsemmisülés, hanem a léten túli, szavakkal ki nem fejezhető állapot a mahájána irányzat szerint, míg a hínajána szerint csak a vágyak kialvása. Mindkét irányzat elismeri, hogy a Parinirvána (teljes kialvás) után nem lehet a semmit állítani a Buddháról.
A mahájána szútrái (tankönyvei) szanszkrit, kínai és tibeti nyelven írott művei közül a Tipitakán felül a következők a legfontosabbak:

- A bölcsesség tökéletessége (Prádnyápárámita)
- A Tiszta Ország rendszere (Szukhávati-vjúha)
- A Jó Törvény Lótusza (Szaddharma-pundarika)
- A Tan ceyloni kinyilatkoztatása (Lankávatára)
- A Buddha-ékszer (Buddhávatamszaka)

Az eredeti, régebbi felfogás szerint (théraváda iskola) a buddhák száma korlátozott, a világ meghatározott korszakaiban lépnek fel, és ugyanabban a kozmikus rendszerben csak egy létezik belőlük. A hinájána szerint az egyén külső és belső világa is egyszerű elemekre osztható, amelyek azonban szigorú törvényszerűségnek vannak alárendelve.
A mahájána ezzel szemben azt tanítja, hogy a világ egységes, és minden a tudat teremtménye (jógácsára), de van olyan irányzat is (madhjamaka), amely e világot illúziónak, nem létezőnek, önlét nélkülinek tartja. A jógácsára filozófia alapítója Vaszubandhu, a madhjamaka filozófia alapítója pedig a második században élt Nágárdzsuna.
A jelenleg elterjedtebb mahájána szerint a buddhák száma csaknem végtelen, és minden lényben benne van potenciálisan a buddhává válás képessége, azaz a számtalan újjászületések fokozatosan érlelik buddhává azt, aki erre az útra lép, igy a létezés megannyi fokán álló lény között jelenleg is található olyan, aki a jövőben buddhává érik majd. A nirvána a mahájána irányzat szerint nem a teljes megsemmisülés, hanem a léten túli, szavakkal ki nem fejezhető állapot, míg a hinájána szerint csak a vágyak kialvása.
A mahájána felsőbbrendűnek tartja magát, és lenézően hinajánának, kis, azaz hitvány szekérnek nevezi az eredeti, régebbi felfogást. Azt vallja, hogy minden embernek törekedne kell arra, hogy bodhiszattvává (A bódhiszattvák olyan megvilágosodott lények, akik saját nirvánájukat elhalasztva az újjászületést választották azért, hogy az emberiséget szolgálják.) váljon, ennek a célnak a megvalósítása érdekében aktív etikát tanít.
A számtalan buddha feltételezése a mahájána buddhizmusban felvetette annak a lehetőségét is, hogy ezek a már üdvözültek jótékony hatással vannak a földi élőlényekre, tehát hozzájuk imádkozni szintén üdvözítő hatású. Ezzel együtt kialakult egy gazdag mitológiai hitkör, amelyeket a hinduizmushoz hasonlatos kultuszokkal imádtak. A mahájána buddhista eszmekör megjelenése elősegítette a buddhizmus terjedését olyan országokban is, ahol a kultuszoknak, a többisten hitnek és vallási tiszteletnek régebbi, mély gyökerei voltak (pl. brahmanizmus).
A meglévő ind vallások, elsősorban a hinduizmus, brahmanizmus behatásainak következtében éppen a mahájána buddhizmus adott lehetőséget az eredeti tanok háttérbe szorítására, illetve arra, hogy megtörje a tan ellenállóerejét. Ezzel egyidőben (i. sz. 1000 körül) már megmutatkoztak a jelei a vallás bizonyos mértékű regressziójának is (ebben a szubkontiens északnyugati részén ekkortájt terjeszkedő iszlám is szerepet játszott). Ezzel együtt lehetőséget adott, többek között, az indiai kasztrendszerkasztoktól függetlenül fogadtak be "bódhiszattvákat". merevségének feloldására, hiszen a buddhista szerzetesrendek kasztoktól függetlenül fogadtak be "bódhiszattvákat".

Elterjedés és változatok

Az i. e. 3. században Ceylonon és Nepálban, misszionáriusok térítő tevékenysége útján az 1. századtól Kínában, a 4. században Koreában és Indonéziában, míg Japánban a 6., Tibetben a 8., MongóliábanOroszország egyes területein pedig az első ezredfordulótól terjedt el. és a mai Oroszország egyes területein pedig az első ezredfordulótól terjedt el.
Indokínában (Kambodzsa Khmer birodalom , Angkor) és Ceylon (Sri Lanka) szigetén Hátsó-Indiában, Burmában (Mianmar) a hínajána vagy théraváda buddhizmus a meghatározó. Az Indonéz szigetvilágban az iszlám terjedéséig a hinduizmussal vállvetve erős vallási tényező volt.
A kínai szellemi életben, a kínai univerzalista tanok mellett sokszor császári támogatással, sokszor hivatalos üldöztetések közepette tartotta meg befolyását. Kínában, Koreában és Japánban elsősorban a meditációs iskola terjedt el, a mahájána különböző változatai (pl.:Tiszta Föld buddhizmus és a meditációt hangsúlyozó irányzat, a csan (koreai szon, japán zen). A zen ma is Japán legnagyobb buddhista szektája, egyedi vonásokkal, mint például, hogy a kezdetektől elvetette a papi nőtlenséget. Ezek a buddhista iskolák már bőségesen merítettek a taoista szemléletből, illetve a kelet-ázsiai természetvallások világából.
Tibetben (és Mongóliában, valamint Oroszország egyes területein) a mahájána rituáléiból, illetve a mágikus formák citálásából kialakultak a buddhista tantrizmus különböző fajtái is, amelyek a későbbiekben önálló szekérré alakultak (pl. gyémántszekér). Ez az áramlat i. sz. 600-as években Bengáliából kiindulva érkezett Tibetbe, azonban az itteni ("bon": egyfajta démonhit) vallással szemben kezdetben csak kevéssé érvényesült.
Amint az indiai szerzetesek, a papság szerepe erősödött a szellemi, kulturális és állami életben, úgy vette át az állam irányításának szerepét az a sajátos iskola, amely a "khubilgani öröklési rend" néven vált ismertté, ahol is feltételezik, hogy a lhaszai főpap, a Dalai láma halála után az egy gyermekben testesül meg újra, akinek kilétét különböző égi jelek alapján meg lehet állapítani. A tan összefoglaló neve a vadzsrajána. Négy fő irányzata a nyingmapák, a szakjapák, kagyüpák és a gelukpák. Őszentsége, a Dalai láma e negyedik irányzat követője. A lámaista hierarchia és egyházrend helyzetében nagy változásokat hozott Tibet kínai annektálása (1951), ami a Dalai Lámát Indiába való menekülésre kényszerítette (1959).
Szokás külön venni az Amerikában és Európában terjedő buddhizmust, bár a metafizikai tanítások nem térnek el a fentebb említett hagyományos iskoláktól, de a közösségi előírások terén megpróbálnak alkalmazkodni a nyugati életformához.
Az ú.n. jobboldali út a függőség kioltását a vágyak kioltásával akarja megvalósítani, az ú.n. baloldali, tantrikus út, megengedi a vágyakat, amennyiben a függőséget el lehet kerülni tudással (ld. Epstein, 2005).

     (szerzetesek a kolostorban)

 
(Buddhista épitmény)                             (óriás buddha)          

>> S I N T Ó <<

A sintó története

Korai sintó

A sintó vallás az ősi japán mitológiai és ősi sámánizmusában gyökerezik, nincs alapítója, sem írott kinyilatkoztatása, sem dogmatikája. A japán szigeteken egészen Kr. u. VI. század második feléig nem készültek írásos feljegyzések, így nem ismerhetjük pontosan a japán vallás őskori formáit. A Kr. u. IV. században minden nemzetségnek (ujinak) megvolt a maga védőistene (ujigamija), amelynek kultuszát a nemzetségfő irányította. Ekkortájt vált szokássá szentélyt építeni az ujigami vagy kami („szent hatalom”, „isten”) számára.

A korai sintóban két világkép élt egymás mellett: az egyikben a világ függőlegesen tagolódott a Magas Menny Síkjára (Takama no Hara, a kamik világa), a Középső Földre (Nakatsukumi, a jelen való világ) és az Alvilágra (Yomi no Kuni, halál utáni világ) ez a világkép főként a japán mítoszokban található. A másikban a világkép vízszintes elrendeződésű: ezt a világot véghetetlen tenger választja el az Örök Országtól, ez a világnézet főként a néphitben dominált.

Japán első szent szövegei Kr. e. 500 körüli időkből származnak és Amateraszu Ómikamiról szólnak. Ennek az iratoknak a tanításaival keveredtek a később Kínából beszivárgó buddhista elemek. A korai időkben a sintó egyszerű természetvallás lehetett, dísztelen, egyszerű szentély-kunyhókban imamondók, látnokok és áldozat-bemutató papok tevékenykedtek.

A sintó és a buddhizmus

A konfucianizmus vélhetőleg a Kr. u. V. században jutott el Japánba, és a VII. századra elterjedt a taoizmussal, továbbá a jin és jang filozófiájával együtt, ezek az irányzatok azonban nem hagytak különösebb nyomot a szigetország vallásában. A következő században, a buddhizmus elterjedésének köszönhetően a sintó önálló, eredeti formában szinte megszűnt létezni, a buddhizmust 552-ben hivatalosan is elfogadták. A sintó háttérbeszorulásának az oka az volt, hogy sintoizmussal ellentétben a buddhizmusnak rendszerezett tanai, fejlett etikája és jól működő egyházi szervezetei voltak. A két vallás, a sintó és a buddhizmus, összeolvadása a zen-buddhizmust eredményezte. Az egyszerű természetvallás kiegészült a szerzetesi élet, a meditáció, az akaratösszpontosítás buddhista elemeivel, az ősi mitológiát pedig a buddhista vallásbölcselet és etika szellemében átértelmezték. Gyakori volt, hogy buddhista papok vezették a sintó szentélyeket. A VIII. század végére a kamikat avatárnak, azaz Buddhák, illetve bódhiszattvák megtestesülésének kezdték tekinteni. Riobu-sinto (Kettős arc) nevű középkori irányzat azt tanította, hogy a japán kamik azonosak a különféle neveket viselő isteni buddhákkal, sőt Ama­te­raszu Ómi­ka­mit is Maha­vario­­ka­nájával, azaz a nap buddhájával azonosították.

A sintó helyreállítása

A XII. században számos törekvés jött létre a sintó eredeti állapotának a visszaállítására. Az új sintó monoteista vallássá vált, a kamik, az istenek csupán megnyilatkozásai, aspektusai a világot átható egyetlen isteni princípiumnak. Az első buddhizmusellenes irányzat isei (watarai) sintó volt buddhista fogalmaktól akarta megtisztítani a sintót. Fő kamijai Konton (Káosz) és Kizen (Nemlét) voltak, őket tekintették minden létező alapjainak. A következő buddhistaellenes irányzat a XV. században KiotóbanYoshida-sintó volt, melynek doktrínáit nagyrészt Yoshida Kanetomo (1435-1511) dolgozta ki. Tanítása monoteista jellegű volt: minden élő és élettelen dolog forrása a Nagy Magasztos. A belső megtisztításával minden ember belsejében egy kami lakhelye lehet, a hívő pedig a lelkében lakozó kamit kell, hogy imádja.

1603 -tól a tudósok neokonfucianus nézőpontból igyekeztek értelmezni a sintó tanításait, a konfucianizmus hatása olt érezhető az államelméletben, az uralkodói és alattvalói erények megfogalmazásában is.

A XVIII. század második, és a XIX. század első felében a buddhista és konfuciánus elemek kiküszöbölésével próbálkozott újra modern-sintó egyik elődje a fukko sintó. 1868 -ban sintó ősi egysége került előtérbe, szentélyeket emeltek, később létrejött a kokka sintó (állam sintó), amely a II. világháború végéig Japán hivatalos államvallása volt. Ma a sintónak két irányzata ismert: az egyik a szentély sintó amely alatt országszerte mintegy 80.000 szentélyben, több mint 20.000 pap és papnő által támogatott és a hívek milliói által végzett vallás gyakorlását értik. A másik irányzat a szekta sintó (kyoha shinto) amely kisebb-nagyobb vallási közösségekből áll.

A sintó tanításai

A sintó középpontjában a misztikus kamik igazsághoz vezető útja és azok igazságos akarata áll. A kamik természete meghaladja az emberi elme képességeit ezért a hétköznapi emberek által nem teljesen megismerhetőek: "A kamikat nem lehet megérteni; csak érezni és imádni tudjuk őket. De ezt is csak azzal a feltétellel, ha visszatérünk a természethez és összhangban élünk vele Csak az igaz hívők ismerhetik meg őket, mégpedig a hit által, ugyanis az emberek is szentek mivel a kamik gyermekei. A kamik meghallgatják az emberi imákat és válaszolnak rájuk, akaratukat (makoto) is kimutatják amellyel vezérlik az embereket. Azok akik együttműködnek velük, és az ő akaratukkal összhangban élnek megszerezhetik egy kami védelmét és segítségét. Rossz kamik nem léteznek, azaz a sintóból hiányzik a gonosz fogalma, minden kami jóságos, segíteni akaró és kegyes.
A helyes életvitel, a sintó szerint, a makoto no kokoro („az igazság szíve”), ami az őszinteség, a tiszta szív és a becsület összességét jelenti, azaz azt hogy ember becsületesen igyekezzék a lehető legtöbbet teljesíteni az általa választott munkában és emberi kapcsolataiban. A makoto no kokoro a legfontosabb erény ami minden erény felett áll és bár a többi erény sem elhanyagolandó (pl. engedelmesség, a gyermeki ragaszkodás, a szeretet, a hűség, stb.) a legfontosabb és legelső célja az embernek makoto no kokoro keresése. Ugyanis ennek elérése hozza felszínre a többi erényt is.
A sintóban ismeretlen fogalom az eredeti bűn, az embert eredendően isteni lénynek tekinti. A valóságban azonban az ember szent természete nem mutatkozik meg, megtisztulási szertartások, folyamatok során azonban lehetősége nyílik eltávolítani a tudatot fedő tisztátalanságokat. A sintó az embereket nem elszigetelt, magányos léleknek, hanem egy ősi folytonosság továbbvivőjének, az elődök és leszármazottak közti összekötő láncszemnek tekinti.
A sintó további jellegzetessége az is, hogy a japán népet a többi nép felé helyezi, magasabb rangúnak tartja.

Etika

A sintóizmusnak nincsenek erkölcsi előírásai, emberek vele született, ösztönös jóérzéssel születnek így mindenkinek a saját feladata, hogy megérezze mi a jó és mi a rossz, vagy mi helyes és mi nem. A sintoista ember számára a legnagyobb erény a császárnak, az elöljárónak vagy a munkaadónak való engedelmesség és a munkafeladatok minél eredményesebb teljesítése. A bűn fogalma is eltér a nyugati világban ismeretes bűn fogalomtól: csak az számít bűnnek a káros a közösségre, aki vét a közösség ellen. A sintó kizárólag az evilági érvényesülés, boldogulás céljait szolgálja, a sintó hívei nemsokat törődnek a túlvilági jutalommal vagy büntetéssel.

Sintó "istenek"

A sintó istenek a kamik, ezek azonban nem a nyugati világban ismert transzcendens istenséget takarnak, hanem egy kami a legszélesebb értelemben lehet bármi, ami rendkívüli, s ami félelemmel vegyes áhítatot vagy tiszteletet vált ki. Következésképpen rendkívül változatos kamik léteznek melyek a világ minden egyes élő és élettelen dolgában laknak. A kamik száma meghaladja a nyolc milliót, összességüket pedig Yaoyorozu no Kaminak (nyolcmillió kami) szokták nevezni.
A legismertebb és leghatalmasabbnak tartott kami a Nap kamija Amaterasu Ómikami. További ismertebb kamik Izanagi és Izanami az ősszülők, Senninek körülbelül 500 ismeretes, a hegyekben lakó halhatatlan szellemek, képesek különböző állatokon repülni és a halandók álmaiba behatolni; Seiobo istennő akinek egy 1000 évente termő barack kertje van. Aki eszik ezekből a barackokból örök életet nyerhet; Tobosaku kami, neki sikerült ellopnia három barackot Seibo kertjéből, általában öreg emberként jelenítik meg aki barackot tart a kezében; Gama-Sennin mindenféle varázserejű szerek tudora, képes állandóan megfiatalodni. Chokaro, az utazó aki egy varázs tökkel rendelkezik, amelybe ha belefújt egy ló jött ki belőle.

A sintó irodalma

Kezdetben szájhagyomány útján terjedtek a különböző mítoszok A sintó vallásnak nincs a BibliáhozKoránhoz hasonló szent könyve vagy kinyilatkoztatása. A sintó szent iratait az ősi mitológia fennmaradt történetei képezik. Ezek az 712-ben keletkezett Kodzsiki (Régi idők krónikája) amely főként a világ eredetével és a természetfeletti lények ügyes bajos dolgaival foglalkozik, és az 720-ban íródott Nihon-gi (másképpen Nihon shoki; Japán krónikái) történelmi feljegyzésekkel, mítoszokkal legendákkal foglalkozik. A mítoszok központjában Amaterasu Ômikamiról, a császári család ősének tekintett napistennőről szóló mesék, elbeszélések állnak. Ezek az iratok szerint a világot Izanagi és Izanami teremtette: isteneket nemzettek, elhelyezték a Napot az égen és japán szigeteket az óceánban. Ők nemzették Amateraszu Ómikamit a napistennőt, tőle származtatják a japán császári házat.

Sintó ünnepek, szertartások

A sintó ünnepek (matsuri) magukba foglalják a rituális megtisztítást, a kaminak felajánlott ételáldozatokat, az imádkozást, szent zenéket és táncokat, csendes elmélkedést, az öröm kifejezését. A szentélyek felkeresése a többség által minden hónap 1. és 15. napján történik valamint az ünnepek alkalmával.
Az újszülött gyereket életének 30-100. napján mutatják be védelmező kamijának, ekkor lép a gyerek a hívők sorába. Minden évben, november 15-én, a shichi-go-san („hét-öt-három”) ünnepen az ötéves kisfiúkat, valamint a három- és hétéves kislányokat viszik el a szentélybe, hogy köszönetet mondjanak a kami gondoskodásáért. A felnőttek napja január 15-én van, ilyenkor a 20. életévüket betöltött fiatalokat köszöntik. A sintó hívei, esküvő alkalmából, a kami előtt mondják el a hitvesi esküt. Shogatsu MatsuriGergely-naptár bevezetése óta) január 1-3. között tartják. Ilyenkor a templomokba vagy imahelyekre mennek az emberek és a kamikhoz imádkoznak, hogy a következő évük szerencsés legyen. Egy másik sintó ünnep, a XVI. században élt Tenjin nevű tanító tiszteletére rendezett Tenjin Matsuri ünnep, ezt június 24-én tartják. Ez az ünnepély kétféleképpen zajlik le: felvonulás vagy egy folyón rendezett parádé. A felvonulás jellegzetességei: (Új Év) ünnepélyt 1873 -tól (Gergely-naptár bevezetése óta) január 1-3. között tartják. Ilyenkor a templomokba vagy imahelyekre mennek az emberek és a kamikhoz imádkoznak, hogy a következő évük szerencsés legyen. Egy másik sintó ünnep, a XVI. században élt Tenjin nevű tanító tiszteletére rendezett Tenjin Matsuri ünnep, ezt június 24-én tartják. Ez az ünnepély kétféleképpen zajlik le: felvonulás vagy egy folyón rendezett parádé. A felvonulás jellegzetességei:

> Japán népzene
> Mikoshi – díszes, fedett hordozóeszköz.
> Miko – "szűz szentély"
> A gyerekek egy gujin, szilvafa ágon a kamit körbeviszik a mikosin majd visszateszik a szentélybe.

A folyón történő parádén legalább 100 csónak vesz rész, mindegyik fedélzetén egy a japán mitológiából ismert alak található. További nagyobb ünnepélyek a tavasz és az ősz ünnepélye.
A sintó hívek házában oltár található, amelyen a család a saját kamija és Amaterasu előtt tisztelegnek.

Ema

Az emák olyan kis fatáblákon elhelyezett festmények, vagy felíratok miket a hívők a szentélyekben helyeznek el.
Régen, a középkorban az volt a szokás, hogy az emberek lovakat ajánlottak fel a szentélyek részére amikor nagyobb segítséget kértek a kamitól. Kisebb kérések esetén egy fatáblára helyezett ló ábrázolást vittek a szentélybe, innen ered a mai szokás, hogy kis fatáblákra rajzolt képeket (manapság ez lehet bármit ábrázoló) helyeznek el az erre a célra felállított falra. Ha a hívő kérelme teljesül köszönésképp újabb emát helyez el a falon.

Kagura (néptánc) és Gagaku (népzene)

A kagura, a sintó természetisteneknek bemutatott zenés-táncos áldozati szertartás. A "kagura" szó egy IX. századi krónikában jelenik meg először az udvari szertartások leírása során, jelentése a kami helyére ülni.
A kagura, a monda szerint úgy jött létre, hogy Amaterászu Napistennő megharagudott a többi istenre és egy barlangba zárkózott, minek következtében a Föld sötét és fagyos lett, a gonoszság és zűrzavar uralkodott mindenütt. Hogy elkerüljék a föld pusztulását a többi isten elhatározta, hogy kicsalogatják Amaterászu a rejtekhelyéről: Uzume, a tánc és a vidámság istennője táncolni kezdett, a többi isten pedig hangosan nevetett miközben egy varázstükröt helyeztek el a barlangja bejárata elé. Amikor a Napistennő kíváncsian kinézett a barlangból, hogy lássa mi az a zaj ami a barlang bejárata felöl jön, meglátta saját képmását a tükörben. Mikor meglátta képmását a tükörben annyira el volt bűvölve saját szépségétől, hogy nem vette észre mikor a többi isten eltorlaszolta a barlang bejáratát. Amaterászu elfoglalta helyét az égbolton, fényt, meleget és új életet adva a Földnek, és soha többé nem bujdosott el.
A gagaku hagyományosan a császári család zenéje. A hagyomány szerint a kagura és gagaku együttesen képes közvetíteni az ember és az istenség között.

A sintó ágai

A sintó az évszázadok folyamán több változáson, alakításon ment át főleg a külső behatásoknak, a buddhizmusnak, a taoizmus és más vallások hiedelmeknek köszönhetően. Jelenleg is több ágazata van gyakorlatban.

> Fukko sintó. Fukko sintó jelentése magyarul: a sintó helyreállítása. A XVIII. században keletkezett, fő célja az volt, hogy megtisztítsa a sintót a külső behatásoktól. Alapítói Kada Azumamaro (1669-1736) és Kamo Mabucsi (1697-1769) voltak.

> Kokka sintó. Magyarul állam sintót jelent. A kokka sintó volt Japán hivatalos nemzeti vallása az 1868-as Meiji-restaurációtól (1868-1912) a II. világháború végéig. Az ősi vallási tevékenység és a kormányzás egyesítésének eszménye alapján jött létre. A II. világháború végén, 1945-ben a szövetséges megszálló erők rendelete eltörölte az állam-sintót.

> Szentély sintó. A szentély sintó(más néven kegyhely sintó) a sintóizmus azon formája, amely a hagyományos népi és szektás vallásossággal ellentétben a nyilvános szentélyekben való imádságot hangoztatja. Az állam-sintót váltotta fel, jelenleg több mint 800 szentélye van, azonban nem részesül állami támogatásban. A szentélyt a hívők tartják fenn.

> Szekta sintó. Azok az önálló japán népi vallási közösségek képezik, amelyet 1882-ben egy kormányrendelet különített el a vallások felett álló nemzeti kultusztól, az állami sintótól. Nem részesülhettek állami támogatásban. A kormány 1908-ig 13 ilyen felekezetet ismert el, ezek közül a legismertebbek:
- Újjászületési sintó („A sintó nagy tanítása”);
- Konfuciánus szekták: Shintô Shuusei-ha („Tanító és fejlesztő sintoista iskola”);
- Hegyekhez kötődő kultuszok: Jikkukyo („A gyakorlatias viselkedés tanítása”); Fusôkyô („A Fuji-hegy vallása”); Mitakekyo vagy Ontakekyo („Az Ontake-hegy vallása”).
- Megtisztulást hirdető felekezetek: Shinshuukyo („Az isteni tanulás vallása”); Misogikyo („A megtisztulás vallása”).
- Utópisztikus vagy imával gyógyító kultuszok: Kurozumikyo („Kurozumi vallása”); Konkokyo („Konko vallása”); Tenrikió („Az égi értelem vallása”) – ez a legnagyobb hatású irányzat.

Ma már 75 különböző sintó felekezetet tartanak számon. A nyugati vallások – a japánoknak idegen személyes erkölcs hangsúlyozása és a sintoista különlegesség-tudat miatt – nemigen terjedhettek el.

Sintó szentélyek

Az első ismert sintó szentélyek az ötödik századból valók. Kezdetben nem építettek szent épületeket, hanem egy szent helynek tartott helyen élőfa-szimbólumot helyeztek el, vagy ideiglenes szentélyt építettek. Később mikor szent épületeket emeltek a kamik lakóhelyéül, határozott szabályokat követtek: a szent terület bejáratánál egy szent kapu (torii) áll, mögötte, az épülethez vezető út mellett medence található, ahol a hívő megmoshatja kezét és kiöblítheti a száját. Ezt követi az imahely (haiden) ahol áldozatokat is el lehet helyezni. A szent hely központja a belső szentély (honden), ahová csak a papok mehetnek be, itt található a kami szent jelképe, a shintai („a kami teste”). A szent jelkép lehet egy faszobor, egy kard vagy valamilyen más tárgy, de a leggyakoribb a tükör. A hívők a szentélyhez vezető lépcsőnél csengetéssel, tapsolással vagy kopogtatással hívják fel a kami figyelmét.
A szentélyek többnyire fából épülnek és ligetekben vannak elhelyezve. A szentély fa oszlopai és gerendái tartják a zsindellyel fedett díszes tetőt. A falak alul zártak, a felső rész papírból készül és elmozdítható. A bejárati kapunál Shishik más néven Koma-inuk(oroszlán-kutyák) találhatók. Az Inari szentély kapui előtt, jobbról és balról egy-egy róka (kitsune) helyezkedik el.
Buddhista behatásoktól mentes, jellegzetes sintó szentélyek az Izumo vagy a közép-honshui IsebenOkuninushi no Mikoto, aki a hagyomány szerint átengedte Amaterasu unokájának a halandók birodalmának megteremtését. található, Kr. u. III. században alapított szentély amely Japán egyik legelső sintó szentélye. Ezt a szentélyt 20 évente lebontják majd újra felépítik. Az Izumo szentély Izumo tartomány Taishamachi városában található, a szentély kamija Okuninushi no Mikoto, aki a hagyomány szerint átengedte Amaterasu unokájának a halandók birodalmának megteremtését.

Tisztálkodás

Minden egyes szentély bejáratától nem messze egy tisztálkodásra alkalmas hely található, ahol a hívők kezet és szájat mosnak mielőtt megközelítenék a szentélyt. Az ima előtti tisztálkodást Harainak hívják, a tisztálkodási szertartást pedig Misogi vagy Misogi Harainak. A sintóban tisztító elemek a víz, só, tűz és a szaké (alkohol).

Tori

A torí (鳥居, nyugaton torii) tradicionális japán kapuforma, amely általában a sintó szentélybe vezető utat jelöli, de egyéb szent helyeken is megtalálhatók: pl. hegyek lábánál (Fudzsi).
A torí egy választóvonal, szimbolikus határ a hétköznapi világ és az azon túli föld, az emberek és az istenek, a kamik világa között.

Az írásjegyek

A torí szót a „madár” (鳥, tori) és az „ól” (居, i) kandzsival (kínai írásjegyekkel) írják. Miértjére több elképzelés is létezik:

  1.eredetileg az áldozati kakasok ülőhelyei lettek volna;
  2.a sintóizmusban a madarak az istenek hírnökei és ezért a név;
  3.a tori iru (取り入る) kifejezésen alapul: „haladj keresztül és lépj be”.

A torí felépítése

Számos változata létezik, de mind visszavezethető az alábbiakra: két hengeres oszlopon nyugvó gerenda, amely túlnyúlik rajtuk, alatta pedig egy rövidebb „keresztgerenda”. Színe leginkább piros. Hagyományosan fából és kőből épül, de egyre gyakrabban használnak fémet, betont, műanyagot stb.

(Pap)    (Torii) 

(Szentély)    (Szimbolum) 

>> K O N F U C I A N I Z M U S <<

A konfucianizmus (rujia 儒學, Rúxué) az i. e. 6. században, Kínában létrejött jelentős filozófiai irányzat, mely Konfuciusz a kínai filozófia egyik legjelesebb alakja,és szentként tisztelt bölcse(Kong Fuzi, Kung Fu-ce) tanításain alapul.
Konfuciusz, Lu fejedelemségben, Zou városában (a mai Shandong tartomány területén) született i. e. 551-ben, és i. e. 479-ben halt meg Qufuban, Lu fejedelemség fővárosában, ahol idős korában telepedett le, és alapította meg iskoláját.
Konfuciusz közvetlen utódait a mai napig számon tartják és számos templomot emeltek tiszteletére.
Konfuciusz szemben állt a taoizmussal, bár az ő világképének középpontjában is a tao áll. Szerinte a taónak nincs mágikus ereje, a tao végzetszerű hatalom, amelyet emberi erő nem befolyásolhat.
A tao az emberi magatartást is megszabja. Kívánatos vonásoknak tartja: a jóságot, igazságot, fegyelmezettséget, értelmességet és őszinteséget. A tao, mint örök erkölcsi törvény, benne él az emberben, ezért az ember természeténél fogva jó. Ez az eredeti állapot azonban megbomlott, helyreállításához az erkölcsi követelmények betartása mellett az ősi vallásos szertartások gyakorlására is szükség van. Különösen nagy hangsúlyt fektet az ősök tiszteletére, ami meghatározta a konfucianizmus fő erkölcsi tanításait is. Ezek: a fiú köteles megadni az illő tiszteletet az apjának, a fiatalabb testvér tisztelettel és alázattal tartozik az idősebb testvérnek, a feleség köteles megadni a tiszteletet a férjnek, az ifjabb barát az idősebbnek, az alattvaló a felettesnek, és mindenki köteles magát alávetni a császárnak.
A Kr. e. 3. század végén Kína első császára, Qin Shi Huangdi (Csin Si Huang-ti) fellépett a konfuciánus tanításokkal szemben, mert az gátat vetett hatalma abszolút kibontakoztatásának. A hatalomra kerülő Han-dinasztia vette pártfogásába a tanítást, sőt államideológiává tette. Konfuciusz tanításai 1911-ig, a császárkor végéig megőrizték államideológia jellegüket.

Konfuciusz munkássága

Konfuciusz tudós volt, aki az ókori hagyományokat tiszta és hamisítatlan formában akarta átadni az utódoknak, továbbá morálfilozófus, aki mind az egyén élete, mind az állam kormányzása számára örök normákat tanított. Ebből következően a konfuciánus iskola mértékadó iratai tartalmaznak olyan szövegeket, amelyek korábbi időkből származnak, és Konfuciusz és tanítványai csupán összegyűjtötték, rendezték, közreadták őket, valamint olyanokat, amelyeket Konfuciusz – pontosabban követői – maguk írtak. Az általánosan mértékadónak elfogadott könyvek két csoportra oszthatók: a kanonikus szövegekre, amelyeket állítólag maga Konfuciusz dolgozott ki, és a klasszikus szövegekre, amelyeket Konfuciusz közvetlen vagy közvetett tanítványai jegyeztek le.

Az öt kanonikus könyv (wu king) a következő:

- Yijing (Ji king), Változások Könyve: ez állítólag Fu Hi mitikus császárra (i. e. 2950 körül) visszanyúló, másoktól kiegészített és sok tudós által magyarázott misztikus mű, amely a természetfeletti hatalmakkal és azok egymáshoz való kapcsolatával foglalkozik, s főként jóslási célokat szolgál.
- Shijing (Si king), Dalok könyve: 305 régi dalból álló gyűjtemény, amelyet Konfuciusz állított össze nagyobb anyagból.
- Shujing (Su king), Írások könyve. Ez statútumokat, rendeleteket, nyilatkozatokat és más dokumentumokat tartalmaz, Jao császár korától (i. e. 2350) egészen a Csin-dinasztiából való Mu herceg koráig.
- Chunqiu (Cs'un c'iu), Tavasz és ősz, Konfuciusz szülőföldje, Lu történetéről írott műve, amelyben morális bírálatot mond az eseményekről.
- Liji (Li ki), a Szertartások feljegyzései. A legkülönfélébb vallási és társadalmi szertartásokkal foglalkozik. A Han-dinasztia idején szerkesztett kompiláció, amely azonban részben Konfuciusz iskolájából származó feljegyzéseken alapul.

A modern sinológia feltételezi, hogy a Változások könyvének legősibb rétegei az i. e. 7. századból származnak, a mű a mai formáját azonban csak az i. e. 2. században nyerte el. A Dalok könyvének keletkezési idejét az i. e. 8-6. századra teszik, az Írások könyve állítólag csak részben nyúlik vissza az i. e. 11-6. századig; sok részletét ui., habár régi töredékek felhasználásával, de csak az i. sz. 4. században fogalmazták meg, régies stílust utánozva.

A négy klasszikus könyv (sishu, sze-su) a következő:

- Lunyu (Lun jü), Konfuciusz tanítványaival folytatott beszélgetései.
- Daxue (Ta hio), a Nagy tanítás, rövid, valószínűleg részben Konfuciusztól származó erkölcsi értekezés.
- Zhongyong (Csung jung), A közép mozdulatlansága. A könyv részben Konfuciusz kijelentésein alapszik, részben unokája műve; a belső kiegyensúlyozottság állapotával foglalkozik; azt a bölcsnek mindig meg kell őriznie.
- Mengzi (Meng-ce), a Mengzi (Meng-ce, latinosan Menciusz) filozófus (i. e. 372-289) tanításait tartalmazó mű. Mengzi továbbfejlesztette Konfuciusz tanításait.

Ezekhez a kanonikus és klasszikus művekhez egy sor más írás, valamint gazdag kommentárirodalom járul.

(Templom)    (Bronz szobor) 

Forrás: Wikipédia összeszerkesztése és google-s képpekel való kiegészitése az én munkám.